Az előítéletek hatásai – biszexuális nézőpontból

Homonnai Mónika

Számos kutatás igazolta, hogy a biszexuális populáció a leszbikus-meleg-biszexuális (LMB) csoporton belül is több, vagy súlyosabb mentális problémával küzd: a szorongás, a depresszió és az öngyilkossági hajlam legalábbis tendenciájában magasabb mértékű a biszexuálisok körében, mint a leszbikus és meleg (LM) csoport tagjainál; a többi többségitől eltérő szexuális orientációjú csoporthoz képest ők fokozottan veszélyeztetettek az önsértés, az öngyilkossági késztetések- és kísérletek, valamint a függőségek szempontjából. Vajon milyen tényezők és folyamatok járulhatnak hozzá ehhez a jelenséghez? Bár tudjuk, hogy a kisebbségi stressz mindenképpen befolyásolja ezeknek az embereknek a mentális állapotát, érdekes kérdés, hogy a kutatások milyen tényezőkkel magyarázzák a biszexuális csoport LM csoportokénál is rosszabb eredményeit.

A kisebbségi stresszel kapcsolatban fontos szempont a csoporthoz tartozók rejtőzködése, amely nagyon megterhelő pszichés szempontból. A rejtőzködő életstílus a védettség mellett szorongást is okoz: a „lebukásveszély” állandó készenléthez, így stresszes állapothoz vezet. A stigmatizáció, a diszkrimináció, vagy az attól való félelem és a kényszerű alkalmazkodás stresszforrást jelent, így az érintettek gyakoribb szomatikus és pszichés megbetegedéséhez vezethet. Egy 2007-es kanadai vizsgálat szerint, amelynek a célja az volt, hogy meghatározzák a biszexuálisok rosszabb mentális egészségéhez hozzájáruló tényezőket, a biszexuális emberek diszkriminációs tapasztalatai különböznek az LM csoport tapasztalataitól: a bi-negativitás, bár analóg jelenség, nem azonos a homo-negativitással. A rosszabb mentális állapotot mutató eredményeknek egyik fontos oka a biszexuális emberek speciális helyzete, fokozott marginalizációja. Minek köszönhető vajon ez a fokozott marginalizáció?

Nyugati kultúránkban elterjedt a nemekről való bináris gondolkodás: a szexuális identitásunkat a nemünk határozza meg, tehát valaki vagy férfi vagy női identitású, és vagy ellenkező neműhöz vonzódik szexuálisan, így heteroszexuális, vagy azonos neműhöz, akkor pedig homoszexuális. A biszexuális emberek (a transzneműekhez és az interszexuálisokhoz hasonlóan) ezt az alapvető felfogást kérdőjelezik meg a puszta létükkel, amire természetesen megkapják a környezetük válaszait. Ennek a helyzetnek a feldolgozása pedig plusz érzelmi energiákat igényel.

A kutatók az 1980-as évektől vizsgálják a biszexuális identitások kialakulását. Az eredmények azt mutatják, hogy a biszexuálisok esetében a nemi identitás fejlődés nem egy olyan adottnak, normatívnak tekintett folyamat, mint a heteroszexuálisok esetén, és a homoszexuálisokétól is különbözik abban a tekintetben, hogy nem egy, hanem rögtön két egyéb identitástól kell megkülönböztetniük magukat az érintetteknek.

A biszexuális identitással kapcsolatban gyakori feltételezés, hogy a biszexualitás csak egy átmeneti állapot, valamiféle félút a hetero- és homoszexuális orientáció kialakulása között, a tagadás egyik állomása. Gyakran gondolják, hogy aki biszexuálisnak tartja magát, az valójában homoszexuális, csak a társadalmi előítéletek miatt ezt könnyebb felvállalnia, ezért definiálja magát biszexuálisnak. A kutatásokból úgy tűnik azonban, hogy a biszexualitás sokkal gyakrabban állandó szexuális orientációnak bizonyul. A vonzalom nagyjából stabil, körülményektől független tényező, míg a viselkedést és az önmeghatározást nagyban meghatározzák az aktuális kapcsolati és környezeti hatások. A biszexuális emberek valójában kevésbé hajlamosak identitást változtatni, de ha mégis, akkor azt az aktuális kapcsolatuk befolyásolja.

A másik, az előbbivel ellentétes feltételezésen alapuló mítosz, amely megnehezíti a biszexuálisok számára az orientációjuk felvállalását, így a közösségbe tartozást is az, hogy a biszexuális egyén valójában csak „kíváncsi hetero, vagy „kiránduló”. Akiről így gondolkodnak, az valóban nem lehet teljes jogú tagja az LM közösségeknek, mivel van ebben a címkében valami degradáló. Hiszen a közfelfogás alapján abban a nyomásban élünk, hogy mindenképpen el kell dönteni, hova is tartozunk és ennek megfelelően kell viselkednünk.

A biszexuálisokkal szembeni következő igen elterjedt előítélet akár az LMB közösségen belül is, hogy kapcsolataikban több a bizonytalanság, mert bármilyen nemű partnerük van éppen, annak részéről ott a félelem és a bizalmatlanság, hogy partnerük könnyebben elcsábulhat egy más nemű iránt, és a gyanú, hogy esetleg hiányzik neki a másik nemű partner.

Ebből következik az a feltételezés, hogy aki biszexuális, az valószínűleg gyakrabban váltogatja a partnereit, azaz promiszkuis. Ennek a hiedelemnek ágyaz meg leginkább a mód, ahogyan a médiában biszexuális karaktereket jelenítenek meg. A biszexuális nők ábrázolása többnyire túlszexualizált, míg biszexuális férfiak alig jelennek meg. Az USA-ban 1968-ig érvényben lévő mozgóképekre alkalmazott irányelv (az ún. Motion Picture Production Code) megkövetelte, hogy a bi- és homoszexualitást, ha már muszáj megjeleníteni, negatívan ábrázolják. Így lettek a biszexuális női karakterek – csak a szexuális orientációjuk okán – megbízhatatlanok, szexmániások, mentálisan sérültek, manipulatívak, destruktívak, veszélyesek. Emellett gyakran szerepelnek olyan nők, akik csak a férfiak szórakoztatása, elcsábítás, vagy figyelmének felkeltése céljából vesznek részt leszbikus együttlétben. Ez nem csak a biszexuális identitás hitelességét rombolja, hanem magának a női szexualitásnak az érvényességét is megkérdőjelezi.

A médiában, az irodalomban, a filmművészetben tehát biszexuális karakterek az utóbbi évekig ritkán, és akkor is inkább negatív felhangokkal szerepeltek. A közbeszédben és a politikai diskurzusban is alig jelenik meg ez a téma. A való életben, ahol egy kapcsolatban lévő biszexuális többnyire egyik vagy másik nemű partnerrel él, a külvilág szemében homo- vagy heteroszexuális. A biszexuálisokkal kapcsolatos negatív előítéletek miatt is gyakori probléma az identitás nehéz vállalása. Így a pozitív szerepmodellek hiánya, a „biszexuális láthatatlanság” megnehezíti a fiatalok számára az identifikációt, az önazonos kapcsolódás, a pozitív énkép kialakítását.

Fontos tényező lehet a mentális egészség szempontjából az internalizált homo-negativitás és bi-negativitás is. Attól még ugyanis, hogy valaki egy kisebbségi csoport tagja, nem mentes a környezeti hatásoktól, a társadalmi előítéletektől, akár a saját csoportjával szemben sem. Így például a közgondolkodásban elterjedt monoszexizmus és a biszexuálisokkal kapcsolatos sztereotípiák – például, hogy feltétlenül egyszerre mindkét nemű partnerrel tartanak fenn kapcsolatot – az egyénben internalizált bi-negativitáshoz vezethet.

A kutatások szerint a biszexuálisok nagy része tapasztalt negatív megítélést és bánásmódot az egészségügyi ellátásban a személyzet részéről is. Ez megnehezíti számukra, hogy segítséget kérjenek, így ez is hozzájárulhat a rosszabb mentális állapotukhoz. Emellett arról számoltak be a résztvevők, hogy a kezelők gyakran a biszexualitásukat helyezték fókuszba, zavart szexualitásúnak tekintették őket, így azt a mentális betegség tünetének vagy okának tekintették, még akkor is, ha egészen más probléma miatt kértek segítséget.

Korábban említésre került a biszexuálisok iránti előítélet, miszerint feltétlenül promiszkuisok, poligámok lennének, mivel mindkét nemű partnerre szükségük van. Bebizonyosodott, hogy ez az attitűd nem általános, ez a sztereotípia sem állja meg a helyét. A 2000-es évek során végzett kutatások szerint valójában a biszexuális nők nagyobb hányada élt monogám kapcsolatban, mint leszbikus társaik és a biszexuális embereknek csak 12%-a mondta azt, hogy orientációja fontos hozzájáruló tényező a poliamor életformához.

A biszexuálisokat sújtó gyakori előítélet, hogy nemi betegségek potenciális terjesztői, nemek közötti közvetítői lennének. Az előítélet részben összefügg a poligám hajlamok feltételezésével, ami – tekintve, hogy sok biszexuális a heteroszexuálisokhoz hasonlóan nem poliamor, hanem hosszabb-rövidebb monogám kapcsolatban él – nem állja meg a helyét. Nem csak az eleve vélelmezett poligámia, hanem a korábban említett, egyfajta „szexuális szabadossághoz” kapcsolódó sztereotípiák is szerepet játszhatnak ebben a feltételezésben. A kutatások azonban ezt a hiedelmet sem igazolják: az USA-ban lefolytatott felmérés szerint a biszexuális-poliamor emberek 75%-a soha nem szenvedett nemi betegségben. Mivel más felmérések szerint az amerikai lakosság negyede volt már érintett az élete során STD-ben, mondhatjuk, hogy ez az eredmény megfelel az átlagnépességének. Ráadásul az is kiderült, hogy a bi-poli emberek körében még alacsonyabb is bizonyos betegségek előfordulása, mert valószínűleg tudatosabban alkalmazzák a védekezés módszereit.

A biszexuálisok rosszabb mentális állapotának okaival kapcsolatban a vizsgálatok során viszonylag egybevágó eredmények születtek: a kutatások kiemelik a homo-negativitás mellett a bi-negativitás minőségileg eltérő jelenségét és hatásait, amely az önmagukat biszexuálisnak tartó embereket kettős stigmatizációval, tartalmilag más és bizonyos körülmények esetén még több előítélettel sújtja. Üdvözlendő azonban, hogy a 2000-es évektől mind több kutatás foglalkozik a B csoport speciális tapasztalataival. Emellett fontos lenne a szélesebb körű tájékoztatás, és a kutatások eredményeinek beemelése a humán és egészségügyi képzések tananyagába. Így talán lassan átalakulna a közgondolkodás is: végre elfogadnánk az emberi szexualitás sokszínűségét, egyediségét és megértenénk, hogy nem csak a „többségi” lehet „normális”. Megteremtődhetne a biztonságos láthatóság lehetősége is, csökkentve a kisebbségi stressz által okozott problémákat az érintettek esetében. Pozitív változás, hogy az LMBTQ+ közösségen belül a B (mint a legnagyobb csoport) tagjai egyre gyakrabban hallatják a hangjukat, kiállásukkal segítve azokat, akiknek támogatásra van szükségük az önmeghatározás, önfelvállalás vagy a közösségkeresés területén.