Forrás-Biró Aletta
Régóta tudjuk, hogy az LMBTQ+ emberek életminőségében meghatározó lehet az, hogyan fogadja a környezetük LMBTQ+ identitásuk felfedését és megélését. Előbbi, a coming out vagy előbújás elsőként többnyire a szűkebb (családi vagy baráti) környezetben történik meg. Gyakori, hogy a fiatal először szüleinek bújik elő, akár egyiküknek, akár mindkettőjüknek. Sok múlik azon, ők hogyan reagálnak erre: meg is lepődhetnek, de az is lehet, hogy sejtették már valamelyest, amit a gyerekük megoszt velük. A szülők lehetnek tájékozottabbak vagy kevésbé, általában nyitottabbak a világra vagy kevésbé, rugalmasabb vagy merevebb gondolkodásúak. Ők maguk lehetnek nehezebb életszakaszban vagy élethelyzetben, küzdhetnek saját problémákkal, lehetnek ügyesebbek abban, ahogyan érzésekről tudnak beszélni a családban vagy kevésbé. Mindez befolyásolja a gyerekük előbújásakor és utána tanúsított viselkedésüket, lehetnek támogatók vagy elutasítóak, esetleg keveredhet a kétféle viselkedés.
Evidensnek tűnik, hogy a szülők pozitív vagy negatív hozzáállása kihat arra, hogyan tudja a fiatal felvállalni LMBTQ+ identitását, milyen stratégiát választ az előbújás további lépéseire vagy ezek elhalasztására. Egy 2021-es kutatás (Clark és mtsai) ennél továbbmenve azt vizsgálta, a szülői reagálás hogyan függ össze a SGM (sexual and/or gender minority; szexuális és/vagy gender kisebbségi) fiatalok mentális egészségével.
A kutatás során online kérdőív segítségével kérdeztek meg olyan szülőket, akiknek 30 évesnél fiatalabb LMBTQ+ gyerekük van. Egyrészt felmérték, hogyan reagáltak és reagálnak a gyerekük LMBTQ+ voltára, másrészt megkérdezték, előfordult-e a gyermeküknél valamilyen mentális egészségi probléma az utolsó hat hónapban. A szülői reakciókra vonatkozó válaszok alapján három nagy csoportba sorolták be a válaszolókat: támogató, elutasító és vegyes módon reagáló csoportba.
A támogató hozzáállásba tartozik, ha a szülők elfogadóak a gyerekük LMBTQ+ státuszával kapcsolatban, ha kifejezett társas támogatást biztosítanak neki, ha a gyerekük előbújása miatt ők maguk tájékozódtak, elmélyültek a témában, ha valamilyen formában támogatják az LMBTQ+ közösséget (aktivizmus, kampányok vagy releváns csoportokban való részvétel révén), illetve, ha a gyerekük LMBTQ+ identitásához kapcsolódóan erősödött a kapcsolat közöttük.
Az elutasító hozzáállást az jellemzi, ha a szülők nem fogadják el az LMBTQ+ identitás vállalását vagy nem értenek ezzel egyet, ha emiatt szomorúak, ha veszteségként élik meg a történteket (például azon keseregnek, hogy a gyereküknek esetleg nem lesz olyan családja, amilyet elképzeltek neki), ha szégyenkeznek miatta, vagy ha azt jelzik, hogy emiatt romlott a köztük lévő kapcsolat (kevesebb találkozás, ritkább kommunikáció, felszínesebb vagy rosszabb minőségű kapcsolat).
A vegyes hozzáállást egyfajta billegés jellemzi: a szülők nem vesznek igazán tudomást a gyerekük LMBTQ+ identitásáról, esetleg eltávolodnak a gyereküktől. Előfordul, hogy hibáztatják magukat, gyászolják heteroszexuális vagy cisznemű gyermekük elvesztését.
A mentális egészség szempontjából a kutatás során négy fontosabb területre kérdeztek rá: a depresszióra, a szorongásra, a szerhasználatra és a bullyingra (iskolai zaklatásra).
A szexuális és/vagy gender kisebbséghez tartozó fiatalok mentális egészség szempontjából rizikócsoportnak tekinthetők. Az átlagosnál több kihívással kell szembenézniük, mivel a szokásos serdülőkor, illetve ifjúkori stresszorok mellett stigmatizált kisebbségi helyzetükből fakadó stresszorokkal is meg kell küzdeniük. Ráadásul, más kisebbségi csoporthoz tartozó emberekkel ellentétben, ők nem osztoznak a szüleikkel a kisebbségi tapasztalatban, mivel a szülők általában ebből a szempontból a többségi társadalomhoz tartoznak. Összevetésképpen: ha egy gyereknek vagy fiatalnak például etnikai kisebbségi helyzetből fakadó stresszorokkal kell megküzdenie, használni tudja a családi tapasztalatot, viszonyulhat valahogyan ahhoz, ahogyan a szülei vagy a testvérei kezelik saját etnikai kisebbségi helyzetüket és ennek sajátosságait.
A kutatók a válaszokat elemezve arra jutottak, hogy amennyiben a szülők inkább elutasítóan reagálnak szexuális és/vagy gender kisebbségi gyermekükre, akkor nagyobb a kockázata az öngyilkossági késztetéseknek, depressziónak és a szerhasználatnak. Támogató szülői reagálás mellett a fiatalnak jobb életminőségre van esélye. A kevesebb családi és iskolai támogatást kapó fiataloknál a rosszabb mentális egészség hátterében a kevésbé szerencsés maladaptív megküzdési stratégiák is megjelennek, például a kettős (otthoni és iskolai) elutasítottságból fakadó gyakoribb szerhasználat vagy erősebb bullying-kitettség.
Mindebből következik, hogy az LMBTQ+ gyerekek és fiatalok érdekében különböző intervenciókban érdemes gondolkodni. Lehet a szülőket egyénileg támogatni, saját önfejlesztésüket erősítendő, emellett hasznosak a sorstársközösségen alapuló csoportok, amelyek a közös tapasztalatok megosztása és feldolgozása révén segítenek a szülőknek maguknak és a szülőknek abban, hogy támogatóak tudjanak lenni a gyermekükkel. Ezen túl családi intervenciókra is sor kerülhet, például kötődésalapú családterápiára (ABFT, Attachment-Based Family Therapy) vagy többdimenziós családterápiára (MDFA, Multidimensional Family Approach), ez utóbbi transznemű és gendernonkonform fiatalok családjait célozza. Bármilyen ígéretesek is azonban a családi intervenciók, tudjuk, hogy az igazán elutasító szülők nem vállalják a részvételt, így ők nem elérhetőek.
Érdekes lenne pontosabban tudni, mi is állhat a szülői elutasítás hátterében. Clark és munkatársai az idézett kutatásban úgy találták, hogy jellemzőbben elutasítóak az etnikai kisebbséghez tartozó szülők (ne feledjük, a kutatás válaszadói az Amerikai Egyesült Államokban élnek) és az olyan egyházakhoz tartozó gyakorló vallásos szülők, amelyek kevésbé elfogadóak az LMBTQ+ közösséggel szemben. A lehetséges intervenciók tervezésénél ez kifejezetten fontos szempont, hiszen vannak olyan, egyházakhoz kötődő LMBTQ+ támogató csoportok, amelyek tevékenységükben igyekeznek összehangolni az LMBTQ+ emberek elfogadását az adott egyház tanításaival. Ilyen kezdeményezéseket találunk a Human Rights Campaign vonatkozó oldalán (Faith Resources – Human Rights Campaign (hrc.org)).
Mindent egybevetve hangsúlyozzuk, hogy a szülői reagálás nemcsak mérhető, azonosítható és megmagyarázható, de ami még fontosabb, fejleszthető is – az egyén mellett a társadalom felelőssége is, hogy a szülők erősödni tudjanak annak érdekében, hogy jobban tudják támogatni LMBTQ+ gyereküket.
Kiegészítés a cikkben használt kifejezésekhez: szexuális és/vagy gender kisebbségi (SGM= sexual and/or gender minority) személynek nevezzük a leszbikus, meleg, biszexuális, azonos nemű orientációjú vagy szexuális viselkedésű embereket, illetve aki a születési nemétől eltérő nemmel azonosítja magát.
Clark, K. A., Dougherty, L. R., & Pachankis, J. E. (2022). A study of parents of sexual and gender minority children: Linking parental reactions with child mental health. Psychology of Sexual Orientation and Gender Diversity, 9(3), 300–308. https://doi.org/10.1037/sgd0000456
