Rekvényi Katalin, Vitrai Sára
Ez az írás a Mi a poliamoria? – cikksorozatunk második része. Az előző cikkünkben tárgyaltuk a poliamoria fogalmi definíciói. Ez egy, az etikus non-monogámiák tárgykörébe tartozó kapcsolati orientáció illetve identitás, ami az APA iranyelvei szerint az LMBTQ+ kisebbségeknek kijáró affirmatív szemléletű terápiás megközelítést igényel. Az alább következő szöveg értelmezéséhez, a fogalmi alapok tisztázásához, a félreértések elkerülése végett erősen ajánlott a fogalmi bevezető (1.cikk) elolvasása.
Sokáig a pszichológusok automatikusan “zavarként” értelmezték a több párhuzamos kapcsolat fennállását, és sok, poliamor identitással élő kliens találkozott/találkozik nyílt vagy burkolt előítéletekkel, ha pszichológushoz fordul. A klasszikus családterápiában a „para kapcsolat” kifejezéssel nevezték (s nevezik néhol ma is) a harmadik felet, aki a báziskapcsolat (házastársi vagy élettársi viszony) mellett megjelenik, és az ebben gondolkodó családterapeuták csak azzal a feltétellel hajlandóak megkezdeni a párterápiát, ha ezt a „külső” kapcsolatot lezárják. A „para kapcsolat” jelenlétét a házasság válságaként, krízis tünetként értelmezik. Azt, aki nem tudja vagy nem akarja lezárni ezt a kapcsolatot, gyakran kötődési zavarral (elkerülő, vagy dezorganizált kötődésű) vagy személyiségzavarral (a biszexualitás miatt pl. borderline személyiségzavarral vagy nárcisztikus személyiségzavarral) diagnosztizálják. Ez a hozzáállás egy etikátlan (megcsalással vagy elhallgatással, non-konszenzuális kapcsolat-kezdettel induló) non-monogám helyzet esetében szükséges a párkapcsolati egyensúly helyreállításáért való munka során, de az etikus non-monogámiák esetében kontraproduktív.
Tizenöt éve éve, 2010-ben került bele az APA (American Psychologist Associaton, Amarikai Pszichológiai Társaság, a pszichodiagnosztikában világszerte mérvadó szakmai szervezet, akik a hazai pszichiáterek és klinikai szakpszichológusok által használt Diagnosztikai Statisztikai Manuál -t jegyzik) nyilatkozatába az, hogy egy terapeuta nem diszkriminálhatja a klienseit sem szexuális orientáció, sem társadalmi identitás, sem párkapcsolati státusz alapján.
A legújabb kutatások eredményei azt mutatják, hogy a nyitott kapcsolatban élők (ami alá tartoznak a poliamor emberek is, de rajtuk kívül az érzelmileg nem, csak szexuálisan nyitott kapcsolatban élők, és a swingerező párok is) a monogám kapcsolatban élőkkel megegyező értékeket, mértéket mutat a kapcsolatukkal való elégedettség, a kapcsolat érzelmi biztonsága, tartóssága szempontjából, a következő, vizsgált tényezők tekintetében: munkával való megelégedettség, autoritarianizmus, machiavellizmus, külső-belső kontrollosság, elidegenedettség, élettel való megelégedettség, depresszió, hangulati stabilitás, szomatizáció, ellenállás a nem kívánt társas ivászatnak, obszesszív-kompulzív zavar gyakorisága, interperszonális szenzitivitás, barátságosság, szorongás, fóbiára való hajlam, paranoiára való hajlam, pszichózis gyakorisága, reményvesztettség gyakorisága, a népszerűség, az elfogadottság érzete. A nyitott házasságban/kapcsolatban élők hasonlóan teljesítettek, a normál övezeten belül az önbecsülés, a neuroticitás, és a CPI (California Personality Inventory) összes többi 18 skálája vonatkozásában is.
A nyitott kapcsolatban élők személyiségvonásait kutatva sem találtak szinte egyetlen kiugró jellemzőt, „furcsaságot”, diszfunkcionalitásra vagy személyiség- esetleg kötődési zavarra utaló jellemzőt sem. (Rubel & Bogaert, 2014.) A féltékenység, a szexuális élettel való elégedettség, és a kapcsolatok stabilitása terén sem mutatott ki a kutatás jelentős eltérés. Ezt a Dyadic Adjustment Scale használatával mérték, ez a skála a legelterjedtebb vizsgáló eszköze a párkapcsolati elégedettségnek. Négy szubskálája van: diádikus elégedettség, diádikus kohézió, diádikus konszenzus és érzelmi expresszivitás. A diádikus kohézió azt jelöli, milyen gyakran töltenek együtt időt a pár tagjai. A diádikus konszenzus azt, hogy a pár tagjai mennyire értenek egyet lényeges kérdésekben. Az érzelmi expresszivitás pedig annak a mértékét jelöli, hogy a pár tagjai mennyire vannak egy állásponton az érzelmek és a szexualitás kimutatása terén. A kutatás általános eredménye az lett, hogy nincs különbség a monogám és a konszenzuális non-monogám kapcsolatban élők DAS mutatói között. (Rubel&Bogaert, 2014.)
A kutatási eredmények összevetésének tanúsága, hogy semmiben nem „tipikusan mások” a non-monogámok.
Tehát kijelenthető, hogy az a nézet, miszerint a konszenzuális non-monogámiában élés kártékony lenne akár az egyénre, akár a kapcsolatra nézve, nem állja meg a helyét a jelenleg rendelkezésre álló kutatási eredmények fényében. Teoretikus perspektívából nézve ez annyit jelent, hogy önmagában a párkapcsolati struktúra nem megbízható előrejelzője a pszichés illetve kapcsolati harmóniának. (Rubel & Bogaert, 2014.)
A Magyar Pszichológia Társaság a fenti kutatási eredmények alapján kiállított érvényes APA nyilatkozat alapján fogalmazza meg a saját terápiás irányelveit, miszerint elítéli a heteroszexizmust (a heteroszexuális identitást, mint egyedüli normalitást feltételező hozzáállást). A pszichológus szakembernek ennek szellemében nem szabad „abnormálisnak” tartania a hetero/mononormatívától eltérő nemi/kapcsolati identitással, és/vagy szexuális orientációval élő embereket, ez szakmaiatlan és diszkriminatív hozzáállás.
